Lábnyomok
Egy ember álmában a tenger
partján sétált az Úrral. Az égen, mint valami vetítővásznon, életének jelenetei
peregtek. Minden jelenethez lábnyomok tartoztak a homokban – a saját lábnyoma,
meg az Úr nyomai. Miután az utolsó kép is kialudt a mennybolton, hátranézett és
észrevette, hogy egyes helyeken csak egy sor lábnyom látható. Visszaemlékezett,
hogy ezek épp életének legnehezebb, legszomorúbb korszakaihoz kötődnek.
- Uram – szólalt meg zavartan - , azt mondtad, ha a Te utadat járom, végig velem maradsz, de most életutam legrögösebb szakaszain csak egy sor lábnyomot látok. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt Rád.
- Kedves gyermekem – felelte az Úr -, én szeretlek, és soha nem hagynálak el. A szenvedés és megpróbáltatások idején azért látszik csak egy lábnyom, mert ott a karomban vittelek.
Ismeretlen szerző
Ha nagyon szomorú vagy,
és zuhog az eső a szívedben – Istenre gondolsz, és egyszer csak egy pici
fénysugár, egy mosoly talál rád.
Tudod-e mit tett érted akkor Isten?
A pici fénysugár, ragyogó Nappá nő, mely egész bensődet megvilágítja.
A mosoly Isten pillantása: csodát tesz.
***
Az érzelmek, amelyekkel nem ajándékozzuk meg felebarátainkat, kárba vesznek.
Amikor az ember eljut eddig a felismerésig, akkor már nem cseppenként adakozik,
hanem zuhatagként.
Az érzelmek minél bőségesebben törnek felszínre, annál förgetegesebb erővel
ragadnak magukkal!
Minél inkább fölszabadítod magadban a forrást, annál sodróbb lesz hullámverése.
***
Carpe Diem
„ Szakítsd le minden napnak a gyümölcsét „
A földi pályafutás túl rövid ahhoz, hogy takaréklángon égj…Így, hát létezésed
minden pillanatát teljes mértékű odaadással kell átélned.
Álmodozzál, hogy végére járhass álmaidnak!
Az élet értelme? Elárulom a titkot.
Tedd meg a tőled telhetőt. A többit bízd Istenre.
Ne hallgass azokra, akik álmaidtól szeretnének megfosztani, akik
elbátortalanítják lépteidet, akik már elvesztették bizakodásukat.
Mit tudnak ők a te rejtelmeidről?
Ezeket neked kell kifejezésre juttatnod, szereteted melegének erős
kisugárzásával.
Az élet olyan, hogy őrülten szerelmesnek kell lenni belé!
Merészen kell vállalni bármi kockázatot.
Lehet csalódni, lehet rosszul szeretni, de szeretetünk soha nem lehet elég.
MERT, HA HITED NEM SZILÁRD, ÁLMAID ELSÁRGULT LEVÉLKÉNT SZÁLLNAK EL AZ ELSŐ
JÖTT-MENT SZÉLLEL.
Tudni kell, hogyan hasznosítható a múló idő.
Állandóan örülnünk kell, és megköszönni Istennek, hogy életet adott nekünk.
Szánjuk rá az időt és reménykedve, fáradhatatlanul keressük az igazi
megoldásokat, míg meg nem találjuk.
Az ember így tudja igazán megélni álmait, ahelyett, hogy egyvégtében az életről
álmodozna.
***
Mikor reggel felébredsz, gondolj arra, nem biztos, hogy megéred a
naplementét…
Nem ez-e a legfőbb ok, hogy mindennap köszönetet mondjunk annak,
aki a világmindenség mozgatója, és aki mindent irányít, azért, hogy a földet
ilyen szépre teremtette.
Nem ok-e ez arra, hogy megcsodáld az életet,
bármilyen formában is találkozol vele.
- Legyen az akár fűszál, észrevétlen
borzongása az esti szellőben.
Nem ok-e ez arra, hogy megragadj minden
alkalmat, keressed az értékes embereket, keressed a lehetőségeket és mindent,
ami reményt fakaszt?
Nem ok-e ez arra, hogy élj át minden örömöt, és
méltósággal viseld el a fájdalmat?
Ne feledd el soha magadba szívni az élet
illatát, táplálni a belső vidámság lángját, legyél érzékeny a levegő
simogatására, töltsd be minden érzékedet a világ képeivel, illatával és
dallamával.
Ne feledd el szürcsölni az élet nedűjét, az érintetlen szépségű
virágairól gyűjtött királyi nektárt. Selyem finomságú mézét, minden titkos
lehetőségét és csodáját.
***
***
Halld a két őr
példázatát!
„Hol volt, hol nem volt, egy hetedhét országon
is túl levő tartományban élt egy mérhetetlenül gazdag és hatalmas Herceg, aki
fejébe vette egy szép napon, hogy elindul felkutatni az egyetlen dolgot, ami
hiányzott életéből: a boldogságot.
Első dolga volt, hogy a barométer
mutatóját leszögezte, hogy el ne fordulhasson a szép idő irányától, a
szélkakast is rögzítette, hiszen amikor ez a rossz irányba fordult, pocsék
kedve támadt.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már rég
megfigyelte, milyen mértékben érzékeny az ember a különböző lelkiállapotokra –
belső lényünk éghajlatára, amely meghatározza boldogságunkat, de balsorsunkat
is előidézheti. A Herceg sziklaszilárdan elhatározta, hogy a maga oldalára
fordítja a szerencsét.
Később két olyan jövendőmondót fogadott
fel, akik a birodalom legnagyobb jóstehetségeinek hírében álltak; egyikük
elképesztően spontán ihletettsége, a másik próféciáinak óvatosan körültekintő
és józanul mérlegelő volta révén. A két jövendőmondó meg is jelent annak rendje
és módja szerint, a Herceg pedig felkészült, a lelke mélyén, fogadásukra.
Jóreménység a nevem, mutatkozott be
vidáman az első teremtmény. Mitől ez a semmivel sem magyarázható jókedv? A
Herceg nem minden ok nélkül gondolkodott el azon, hogy egy elvarázsolt lélekkel
van dolga.
Rettegés az én nevem, szólt remegve a
másik; riadt tekintetéből kiolvasható volt a nyugtalanság.
Elég volt rájuk nézni, a Herceg alig
ocsúdott fel meglepetéséből, hogy a két jövendőmondó mennyire különböző.
Csodálkozása nőttön-nőtt, amint megtudta, hogy ez a két különös nőnemű lény
rokonságban áll egymással, első fokú unokatestvérek, és soha nem váltak külön
útjaik.
- Mondd csak, miért vagy te zöld?
- Mert én a Jóreménység vagyok! Válaszolta
az első és jóízűen felkacagott: vajon mitől nem egyértelmű ez, mások számára…
- És te miért vagy kék?
- Óh, én az anyámtól örököltem, az ő neve:
félelem…
A Herceg a „Lelki állapot meghatározói”
tiszteletbeli címet adományozta nekik, ők pedig odaadó őrei lettek. Az volt a
feladatuk, hogy egymást fölváltva éjjel-nappal őrködjenek érzelmei felett.
Tekintetük a messzi távolt fürkészte, és azon nyomban hallatták hangjukat,
amint valami figyelemreméltó dolog tűnt föl az égen. Rendszeresen készítettek
belső időjárás-jelentéseket, amelyek meghatározták a Herceg lelki állapotát.
Röviden: esőt hoztak, vagy szép időt, uruk-parancsolójuk szívébe.
A Herceg számára kínkeserves volt a
mindennapos várakozás, hiszen az őrök egymásnak ellentmondó információkat
szolgáltattak, ez meg olyannyira zavarba hozta a Herceget, hogy már azt sem
tudta, mihez tartsa magát, melyik érzésnek higgyen. Ugyanannál az eseménynél az
egyik őr bátorította lépteit, föllángoltatta lelkében a boldogságot, a
derűlátást, míg a másik megállás nélkül kételyekkel gyötörte, a bizonytalanság
lázában tartotta.
Jóreménység lelkesen szólt hozzá:
- Látod milyen szép időnk van! Látod
milyen egyszerű és egyben fenséges minden, a nap alatt! Mi kell még a
boldogsághoz? Olyan az élet, mint egy szerető szívű anya, aki feléd nyújtja
karját. Én lelkesedést, határozottságot lopok a szívedbe.
Hogy az unokatestvére lírai áradozásait
valamelyest ellensúlyozza, Rettegés félrevonta a Herceget, s óva intette:
vigyázzon a rá leselkedő veszedelmekre, amelyeket az égiek pillanatnyi kegye
most éppen elrejt szeme elől. Veszélyt sejtetően súgta fülébe, mintha
megtisztelné bizalmával, ha fölfedi neki a nagy titkot:
- Való igaz, hogy szép idő van, de ez nem
fog sokáig tartani. Amikor legpompásabbnak tűnik a világ, akkor légy leginkább
résen: valami rosszat rejteget. Semmi sem örökkévaló a nap alatt, és ami mára
megadatott, holnapra már semmivé válhat. A természet gonosz mostoha.
Jóreménység és Rettegés világa között
hánykolódva, a Herceg mélyen elkeseredett. Éppen valami szerelmetesen-szép
vonzalom csigázta fel – aminek a puszta gondolata is mérhetetlen örömmel
töltötte el -, máris furcsa kétségek kezdték gyötörni, nem talált megnyugvásra.
Azon a napon, amikor az érzelmek
fergeteges vihara söpört át a Herceg lelkén, Rettegés diadalmas hangon jegyezte
meg:
- Na ugye, nem megmondtam neked?! Látod:
nekem mindig igazam van!
A Herceg azon nyomban maga elé rendelte
Jóreménységet és földúltan, szigorúan vonta kérdőre:
- Miért hazudtál nekem?
Jóreménység mosolyogva válaszolt:
- Kicsinyhitű ember! Tudvalevő, a
villámlás után zivatar következik. De a vihar múltán tiszta és világos lesz az
ég, a táj pedig ragyogóan szép. Egész egyszerűen ki kell várni a vihar végét.
Ha mindenki bezárkózik kis kuckójába, mert retteg az esőtől, akkor az évszakok
nagy egyhangúságban múlnak el fölöttük – rejtve maradnak előttük a természet
legcsodásabb kincsei, menedékhelyei, lelküket nem kavarják fel a nagy emberi
szenvedélyek. És úgy hunyják örök álomra szemüket, hogy sohasem érezték át,
milyen csodálatosak a nagy viharos éjszakák, amelyek valósággal előkészítik a
másnap derűs szépségét, az újból fölragyogó nap sugarainak finom simogatását.
- Ne hallgasd meg őt – vágott a szavába
Rettegés. Az élet olyan, mint a forrás: csordogál, sírdogál – szóval: siralmas.
Jóreménység erre azt mondta:
- Az élet olyan, mint egy forrás:
csörgedezik, énekel. Akinek van füle a hallásra, meghallja éneklését.
Rettegés – ez a szó a csüggedés szóra
rímel – jegyezte meg a Herceg. Míg a másik? Jóreménység, gyermekség… Ez volt az
a pillanat, amikor a Herceg eldöntötte, hogy ezentúl kevesebb hitelt ad
Rettegés szavainak.
- Mire jó a túlzott mérlegelés –
morfondírozott a Herceg – ha csak a holnaptól való szorongást váltja ki, vagy
állandó várakozást jelent, hogy netán egyszer mégiscsak jóra fordulnak az
események? Talán a legszebb dolgok is véget érnek. De van ám kezdetük is! Akkor
meg kezdetben legyünk boldogok! És ha ránk nehezednek a terhek, hiszen bizonyos
dolgok természetüknél fogva elhomályosíthatják a horizontot egy időre -, ne
csak ezek irányába legyünk érzékenyek, mert akkor hosszú távon semmi sem
lombozhatja le lelkesedésünket. Mit számít az hogy a napsugár csak mulandó és
nevetséges kihívásra képes a természet elemeivel szemben, ha értékelni tudjuk
simogatását, csókmelegét. És ha az évszakok körforgása miatt a nap
időnként ritkábban tűnik elő, és nem áraszt el melegével, nos, ezt úgy kell
tekinteni, hogy kedves kacérkodásból teszi. Miből meríthetnénk a nagy
találkozások túláradó örömét, ha soha nem válnának szét útjaink?
Így történt, hogy a távoli birodalom
hercege, aki ezidáig még alattvalói titkos kis kertjét is szigorúan megrendszabályozta
volna, feltett szándéka szerint, mostantól a szél csapodárságára bízta magát.
Felszabadította a barométer mutatóját,
majd a szélkakast is, mely nem is tudta hirtelen merre kapja a fejét, hiszen
újból megkörnyékezték a csábos szelek. A szélkakas még aznap este a délkeleti
szelet szemelte ki magának, a Herceg pedig elégedett mosollyal tárta ki az
ablakokat. Néhány órával később, két állom között, a nyugati szél bömbölését
vélte hallani, de hogy megnyugodjon, hogy nem lesz időváltozás, a Gondviselésre
bízta magát és sietett a déli széllel kacérkodó szélkakas látványával elaludni.
Érdemes a könyvet elolvasni, nagyon tanulságos mondanivalót
tartalmaz.
Szívből ajánlom.
Dal
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két lélek. Ez a két lélek a gyönyörű és végtelen Isteni Mezők országában lakott. Az Isteni Mezők időtlen boldogságában éltek már ezer évek óta és nagyon szerették egymást. Az Isteni Mezők csodálatos vidék! Végestelen végig víz borítja, és a vízben ameddig a szem ellát és még azon is túl szebbnél szebb varázslatos lótuszok nőnek, amik soha nem hervadnak el, mindig illatoznak. A lótuszok levelei olyan magasra nőnek, hogy az ember derékig gázolhat benne. A tágas mezőkön nem hallatszik más csak a mennyei zene hangjai és a lótuszerdő susogása. A két léleknek ez volt az otthona, sokfelé jártak, de igazán itt érezték legjobban magukat. Gyakran napokig nem szólaltak meg csak egymást átölelve álltak a virágok között a vízen, hallgatták a mennyei zenét és a szívük egyszerre dobbant.
A két lélek boldog volt itt, mert Isten közelsége fénybe vonta őket. Ha pedig kedvük támadt, akkor messzire utaztak, bejárták a Tejutat keresztül-kasul, mindenféle bolygókon kószáltak, volt ott kietlen sötét bolygó, kék színű köddel beborított bolygó, ahol az orrukig sem láttak, volt szelíd és volt félelmetes bolygó is. Bebarangolták a csillagközi ködöket és megcsodálták az ifjú napok születését. Ha pedig nagyon elfáradtak, akkor visszatértek az Isteni Mezők országának időtlen nyugalmába.
Szabad lelkek voltak!
Történt egy napon, amikor az egyik kirándulásuk alkalmával éppen egy savtó mellett a napnyugtát figyelték, hogy egy jelenésre lettek figyelmesek. Egy szürke köpenyes csuklyás alakot láttak előtűnni a semmiből, aki feléjük tárta a karját. Mivel az alak megjelenése nyugtalansággal töltötte el a szívüket, ezért gyorsan megfordultak és a gondolatnál is sebesebben iramodtak vissza a biztonságos otthonuk lótuszerdeje felé. Igen ám, de amit megérkeztek észrevették, hogy a csuklyás alak ide is követte őket. Félelem nem volt bennük, mert ők ismerték Istent és sosem féltek, de nem örültek ennek a zavaró tüneménynek, nem tudták, hogy ki ő és mit akar tőlük. Az alak nem szólt hozzájuk egy szót sem és egyre közelebb jött. Látszott már, hogy teljesen anyagtalan, mintha a szürke köpönyege üres lenne. Az egyik lélek, aki nagy hatalmú lélek volt megpróbálta elküldeni a köpönyegest, majd amikor nem járt sikerrel, akkor nyitott egy fényörvényt és abba próbálta beledobni. Próbálkozott mindenfélével, hiszen eddig minden démont, és gonosz lelket le tudott igázni, csodálkozott is erősen, hogy ezzel itt miért nem boldogul. Amikor látta, hogy mindegyik fortélya haszontalan, akkor felhagyott a küzdelemmel, megállt és megszólította:
- Ki vagy Te és miért nem tudlak legyőzni, amikor pedig hatalmam van minden démonok és gonosz lelkek felett?
- Én a Halál vagyok. Nem tudsz legyőzni, mert én a semmi vagyok. És most mennetek kell.
A két lélek most sem félt, mert hiszen ők nem féltek soha, de beléjük hasított az a gondolat, hogy most el kell válniuk. Nem tiltakoztak tovább, mert megértették, hogy vissza kell térniük Isten szolgálatába, mégis fájdalmas volt nekik arra gondolni, hogy el kell szakadniuk egymástól. A Halál megragadta őket és egy fénytölcsérbe taszította mindkettőjüket. A lelkek egymásra néztek, egy másodperc tört része alatt lepergett előttük minden boldog pillanat, amit együtt átéltek, és egyszerre kiáltották az örvény zúgását túlharsogva. "Megtalállak. Megtalállak. Megtalállak." Nem tudtak többet mondani, mert ekkor már lezárult a szemük és egyre gyorsulva zuhantak lefelé, mintha egy pókfonálon ereszkedtek volna alá a feledésen keresztül egy másik világba.
Nem tudták már elmondani egymásnak, hogy szeretni fogják egymást örökké. Pedig ezt sokszor mondogatták korábban, amikor egy csodálatos helyen jártak, vagy éppen egymás karjaiban pihentek az otthonukban.
· Bárcsak örökké tartana!
· Csak rajtunk múlik, hogy örökké tartson, ha mi erősen akarjuk, akkor örökké tarthat, mert Isten megengedi nekünk, mert szeret bennünket, és mi híven szolgáljuk.
Isten végtelenül jó és meg is engedte volna nekik, hogy örökre együtt maradjanak, de mégis másképpen történt, mert ezen a világon vannak dolgok, amik megváltoznak, más dolgok, pedig úgy tűnik, hogy nem változnak, de azok is megváltoznak, csak sokkal lassabban, mert egyedül csak Isten örök.
A világnak, ahová kerültek a tulajdonsága a különbözőség, emiatt új ruhát kellett magukra ölteniük, és így már nem hasonlítottak annyira egymásra, mint az Isteni Mezők országában. Az egyik nőnek, a másik férfinak született és elfelejtették az Isteni Mezők boldogságát.
A kisbaba sokat sírt, mert érezte, hogy hiányzik neki valami, de nem tudta volna már megmondani, hogy mi volt az. Kétségbeesett volt, állandóan fázott, ha végre elaludt, akkor pedig visszatalált a lelke az Isteni Mezőkre és nem akart többé felébredni. Nem vett levegőt. Ekkor egy erős és szilárd lélek jött el hozzá és megkérte rá, hogy maradjon itt, és ő itt maradt a Különbözőség hideg világában.
Teltek az évek és a két ember elfelejtette, hogy keresniük kell valamit. A feledés fátyola hullott rájuk, nem találták meg a lelkük hangját, nem hallották Isten szavát sem, nem látták a fényt sem. Hogyan találkoztak mégis? Véletlenek hosszú sorozatának eredményeként, amit tekinthetünk akár Isten hosszadalmas, aprólékos és végtelenül kegyes cselekedetének is. Megtörtént hát; addigi választásaik, döntéseik eredménye és jutalmaképpen vezette őket egy útra Isten szerető keze. A két ember beszélgetett vidáman és önfeledten, a két lélek hallgatott. Hirtelen csönd lett és a csöndben a két lélek megszólalt, igazi nevükön szólították egymást, a két ember pedig némán állt, a bőrükön érezték egymás forró leheletét és csendesen átölelték egymást. A fiú a lányhoz hajolt és megcsókolta. A varázslat pillanatában felragyogott a vörös fény, amely ködként borult rájuk és a lelkek találkozásakor az idő megállt, és a pillanat besűrűsödött a csókban, amin kívül számukra más nem létezett. Elborította őket a rájuk zúduló emlékezés, de amikor a szemüket kinyitották, mindent elfeledtek, csak egy gondolatuk maradt, amit szinte egyszerre mondtak ki:
"Bárcsak örökké tartana!"
Ezt mondta egymásnak a két ember és nem tudták akkor, hogy ezek az örök lelkeik szavai. Nem voltak elég tiszták és fényesek ahhoz, hogy megérthessék az Igazságot, és ezt mondhassák:
"Megtaláltalak! Megtaláltalak! Megtaláltalak!"
/ LILY WATER /
"Megkértem Istent, hogy, vegye el büszkeségemet,
De ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a büszkeséget nem ő veszi el,
Hanem nekem kell feladnom azt.
Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem
Legyen egészséges, de azt felelte: nem.
Azt mondta, hogy a lelke egészséges,
A teste pedig csak átmeneti.
Kértem Istent, hogy adjon nekem
türelmet,
De ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás
mellékterméke. Nem megkapni, megszerezni kell!
Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalmaktól,
De ő azt mondta: nem.
A szenvedés eltávolít a világi dolgoktól,
és közelebb visz hozzám.
Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot,
De ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak az áldását adhatja.
A boldogság rajtam múlik.
Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést,
De ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom,
De ő hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.
Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretnem úgy,
Ahogy ő szeret engem.
Erre azt felelte: Látom, kezded már érteni!
Kértem erőt, és Isten adott nehézségeket,
Melyek erőssé tesznek.
Kértem bölcsességet, és Isten adott problémákat,
Hogy megoldjam őket.
Kértem bátorságot, és Isten adott veszélyeket,
Hogy legyőzzem őket.
Kértem szeretetet: És Isten adott gondterhelt
embereket,
Hogy segítsek rajtuk.
Kértem kegyet. És Isten adott lehetőségeket.
Semmit sem kaptam, amit akartam:
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
Az imáim meghallgatásra leltek."
"Szóljak bár emberek
vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek,
s vessem oda a testem, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem."
Pál apostol / részlet a szeretet himnuszából /
Engedjétek
meg, hogy pár mondattal hozzá szóljak ehhez a nagy igazságot mondó idézethez.
A szeretet
energiájától nagyobb, hatalmasabb energia nem létezik.
Szeretet = fény,
a legmagasabb rezgésszint, amit elérhetünk, ilyenkor az ember már képes együtt
lélegezni az Univerzummal.
A fényt a
sötétség nem tudja legyőzni, gondoljatok a gyertyalángra vagy a csillagokra.
A szívetekben
mindig ott legyen az a kis láng, és meglátjátok, egyszer lobogó, égő tűzzé
válik.
"Elvárom, hogy szeressenek,
Én miért nem tudok szeretni!?"
/ Inti /
Saint-Exupéry ima:
"Uram!
Nem csodát, nem jelenéseket
kérek Tőled.
A mindennapok küzdelméhez adj
erőt nekem!
Kérlek, taníts meg a lépésről
lépésre Feléd haladás művészetére,
Hogy föltaláljam magam a napi
forgatagban,
Hogy idejében és
talpraesetten tudjak dönteni,
Hogy ügyeimben okosan
gyümölcsöztessem ismereteimet és tapasztalataimat!
Segíts, hogy helyesen tudjam
beosztani az időmet!
Add, hogy biztosan érezzem,
mely ügyem nem tűr halasztást!
Segíts, hogy mindig időt
találjak a szellemi, lelki feltöltődésre is!
Kérlek, segíts, hogy minden
esetben a lehető legjobban készülhessek föl az éppen előttem álló feladatra!
Add meg, Uram, a kegyelmet,
hogy akivel csak találkozom, arra úgy tudjak odafigyelni, és úgy tudjak neki
segíteni, mintha Téged hallgatnálak, és Neked segítenék!
Add, hogy mélyen megértsem,
nehézség, kudarc, sikertelenség és zsákutca is lehet sorsom része!
Sőt! Ezek szükségesek is
ahhoz, hogy fejlődjek és megérjek.
Kérlek, szükség esetén, a
kellő pillanatban küldj valakit, aki jó szívvel szemembe meri mondani az igazságot,
ha amúgy berzenkednék ellene!
Tudom Uram, hogy számtalan
nehézséget nem a lázas tevékenység, hanem az idő old meg!
Te jól tudod, mily nagyon
rászorulok az őszinte barátságra.
Add, hogy kiérdemeljem az
életnek ezt a legszebb, legértékesebb, leggyöngédebb, hatalmas ajándékát!
Kérlek, tartsd távol tőlem a
szorongást okozó gondolatot, miszerint az életem hiábavaló lenne!
Ne azt add, Uram, amit
kívánnék, hanem azt, amire szerinted valóban szükségem van!
Kérve kérlek, taníts meg,
Uram, a lépésről lépésre Feléd haladás művészetére!"
Antoine de Saint-Exupéry
Osho:
"Ha megismered önmagad, akkor megjelenik körülötted a szeretet
illata, kisugárzása. A szeretet túláradó öröm. A szeretet akkor jelenik meg,
amikor meglátod, hogy ki vagy; akkor már semmi dolgod a világban - csak annyi,
hogy megoszd lényedet másokkal. A szeretet az, amikor rájössz, hogy nem vagy
elválasztva a Léttől. A szeretet az, amikor ráébredsz, amikor megérzed, hogy
organikus, orgazmikus egységben vagy mindennel, ami létezik.
A szerelem nem egy kapcsolat. A szerelem lényünk egy állapota - semmi
köze egy másik emberhez. Az ember nem szerelmes, hanem ő a szerelem. És
természetesen, ha te vagy a szerelem, akkor egyúttal szerelmes is vagy. De ez
csak egy eredménye, egy mellékterméke az eredeti oknak. Az eredeti ok, pedig
az, hogy te vagy a szerelem.
És mikor lehetsz te a szerelem? Természetesen nem lehetsz te a szerelem,
ha öntudatlan vagy. Mert akkor te a félelem vagy. A szerelem ellentéte a
félelem. Ne feledd: nem a gyűlölet a szeretet ellentéte, ahogy az emberek
gondolják, hanem e félelem. A gyűlölet is szeretet, csak fejtetőre állítva.
A szeretet igazi ellentéte a félelem.
A szerelemben kitágulsz - a félelemben összezsugorodsz.
Félelemben bezárulsz - szerelemben kitárulsz.
Ha félsz - kételkedsz; ha szeretsz - bízol.
A félelemben magányos vagy - a szerelemben viszont te eltűnsz,
ezért a magányosság kérdése fel sem merül. Ha nem vagy, akkor hogy lehetnél
magányos? Akkor ezek a fák, ezek a madarak, a felhők, a kék ég és a
csillagok... mind egyek veled. A szeretet akkor jelenik meg, amikor megismered
a belső égboltot.
A kisgyermek nem ismeri a félelmet, félelem nélkül születik. Ha a
társadalom segíteni és támogatni tudná a gyereket abban, hogy félelem nélkül
maradhasson - ha segítene, hogy fára s aztán hegyekre mászhasson, hogy átússza
a folyókat és óceánokat - ha a társadalom mindent megtenne azért, hogy a
gyermekből nagy kalandor, az ismeretlent felfedező kalandor lehessen... Ha a
társadalom vakhit helyett keresésre ösztönözné a gyerekeket, akkor nagyszerű
szeretőkké, az élet szeretőivé válnának - és ez az egyetlen igaz vallás. Nincs
magasabbrendű vallás a szeretetnél.
Meditálj, táncolj, énekelj és hatolj egyre mélyebbre önmagadban. Hallgasd
a madarakat még figyelmesebben. A virágokat áhítattal és csodálattal figyeld.
Ne légy jólértesült "mindentudó", ne címkézd fel a dolgokat. A
"mindentudók" nagymesterei a címkézésnek, kategorizálásnak. Te inkább
kezdj gitározni, vagy tanulj meg furulyázni. Nyílj ki az emberek számára és
válj eggyé velük, mert minden egyén Isten egy másik arca. Tanulj minden embertől.
Ne félj semmitől, a világ nem az ellenséged. Ez a világ anyáskodik
fölötted, minden lehetséges módon támogat téged. Bízz, és egyszer csak feltör
és elindul benned felfelé az energia - ez az energia a szeretet. Emiatt az
energia miatt úgy érzed, magadhoz ölelnéd az egész világot, mert ebben az
energiában a világ ölel téged. És amikor áldottnak érzed magad, mi mást
tehetnél, minthogy megáldod az egész világot?
A szeretet nem más, mint hatalmas vágy, hogy magadhoz öleld a világot."
"Amikor
a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává
sepri a kertet.
Mert
amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is.
Amiként növekedéseteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb
ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való
kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek
Isten szent lakomáján.
Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e
tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.
Hanem
ha félelmetekben, a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet
szérűjéről
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és
sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.
A
szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán
önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.
Amikor
szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt:
"Isten szívében lakom".
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a
szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.
A
szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti
vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az
éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új
napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek;
dalotok őt dicsérje."
(Kahlil Gibran)
"A
legcsodálatosabb élmény az életben, amikor egyszerűen csak adsz, feltétel
nélkül, mindenféle elvárás nélkül, még csak egy köszönöm-öt sem várva. Ellenkezőleg: az igazi,
valódi szerető lekötelezve érzi magát, hogy a másik elfogadta az ő szeretetét.
Mert el is utasíthatta volna.
Amikor
úgy adsz szeretetet, hogy közben mély hálát érzel azok iránt, akik elfogadják
azt, akkor egyszer csak meglepődve veszed észre, hogy császár lett belőled.
Többé nem vagy már koldus, aki minden ajtón kopogtatva edényével szeretetért
koldul. És akikhez bekopogsz, nem adhatnak szeretetet, mert ők maguk is
koldusok.
A koldusok egymástól koldulnak szeretetet, és csalódottak, mérgesek, mert a szeretet nem jön. De ennek így kell lennie, mert a szeretet a császárokhoz tartozik, nem a koldusokhoz. És amikor az ember annyira tele van szeretettel, hogy minden feltétel nélkül meg tudja osztani, akkor ő császár."
Interjú Istennel
-Ha
van rá időd, - mondtam. Isten mosolygott.
-Az én
idõm örökkévalóság. Milyen kérdések vannak a tarsolyodban?
-Mi
az, ami legjobban meglep az emberiséggel kapcsolatban?
Isten
így felelet:
-Az, hogy beleunnak a gyerekkorba. Siettetik, hogy,
felnőjenek, és azután újra gyerekek szeretnének lenni. Az, hogy elvesztegetik
az egészségüket a pénzkereset érdekében, és azután az összes pénzüket az
egészségük helyreállítására költik. -Az, hogy miközben aggódva gondolnak a
jövőre, elfelejtik a jelent, s így sem a jelenben, sem a jövőben nem élnek.
-Az, hogy úgy élnek, mintha sohase halnának meg, s úgy halnak, mintha sohasem
éltek volna. Isten megfogta a kezemet, és egy ideig csendben maradtunk. Azután
így kérdeztem:
-Te, mint szülő, mit tartasz fontosnak: mit kell a
gyerekeidnek az életük során megtanulniuk?
Isten mosolyogva válaszolt.
-Tanulják meg azt, hogy nem kényszeríthetik ki
senkinek a szeretetét.. Amit megtehetnek, az az, hogy engedik magukat szeretni.
-Tanulják meg azt, hogy ne méregessék magukat folyton
másokhoz. -Azt is tanulják meg, hogy nem az a gazdag ember, akinek a legtöbbje
van, hanem az, akinek a legkevesebbre van igénye.
-Azt is tanulják meg, hogy pillanatok alatt mély
sebeket ejthetünk szeretteinken, de sok évig tart begyógyítani őket.
-Tanuljanak meg elnézőnek, türelmesnek lenni.
-Tanulják meg, hogy vannak, akik igazán szeretik őket,
csak egyszerűen nem tudják kifejezni, vagy kimutatni érzelmeiket. -Tanulják
meg, hogy nem mindig elég, ha mások megbocsátanak nekik. Saját maguknak is meg
kell bocsátaniuk.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így
válaszolt:
- Az emberek elfelejtik, mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni
fognak, hogy milyen érzéseket ébresztettél bennük!